4. fejezet

MEREDT

FÜLŰ

ÉS

TEVE

SZEMŰ

HALÓRIÁS

de szó lesz még ejtve

büszkefejű s észjárású Hínárgúnárról, Jávororoszlánról, ki magát disznónak vallja, Simakockafejű Bogárhörcsögről, a Hízelkedő Cicáról, az okos lanyhaszemű Hirtelenjáró Ringómacskáról, Könnyűvérű Bozontfejűről, Bajusz Bogárszeműről, aki olyan szépen mosolygott akkor, a hosszúhajú kedvesszemű Rücsökbőrű Őzszakállról,

és még sok másról.

Itt fogjuk látni Nyuszit, kinek fülei hosszú utaknak is legvégén hirtelen nagy megdöbbenéssel merednek hegyessé, s maradnak is úgy azok jó hosszú ideig, egészen addig, míg sikerül két lábon bizalommal földet s eget járnia.

Igen, Nyuszi ezúttal is orránál fogva vezettetik, s hiszékenysége okán jár pórul, de ennek árán lesz győztes is, bár csak a végén, jaj, nagyon hosszú az út odáig, s aki becsapja őt nem más, mint Teveszemű, aki bizony szavát nem tartotta. Teveszemű itt gyávának, s jellem felől igen sántamókának bizonyul.

Nyuszi ugyan ázottfűtött s alázottfülűn,

mégis győztesen, Teveszeműt hátul, s igazát magával, otthagyja őt. Viselkedése méltó volt hozzá.

A végén már az öröm sem fúl ürömmé, és Teveszemű itt bár leplezve, mégis hivatalosan, bocsánatot kér.

Ebben a mesében Nyuszi tehát végül (de ez csak a legvégén) győzni fog, s még a hatalmasok is (egész erdőbírasereg) megbicentik fejüket, s kezet fognak véle. Azok is kik annakelőtte nem átallottak ellenségesen vélekedni róla, most majd szürkeűző csöndben mereven lesve figyelik mozdulatát, mintha minden egyes megszületni kívánt szavát (s azt külön bátorítva) csalogatnák, bár Nyuszi fél s remeg is, s ettől csak magamagának beszél, mégis bátran, mert már érezhető, hogy eljutott hozzá a szeretet szaga, s mikor vége, ez illat maga a paradicsom, Nyuszi repdes az örömtől, körüle minden ittas a fénytől, még a sorsnak utoljára könnyes szemmel megköszöni, hogy megadta neki, s hogy eljuthatott az emberekig. És hosszasan csillogófényű szemmel beszél hozzájuk, mert most már biztos benne, még hacsak pillanat erejéig is, hogy eljutott szívük mélyéig.

És Nyuszi erre vágyott. Hogy meséiben titokban őt is felfedve, s általa vezetve más is felfedezze önmagát.

Most úgy érzi majd, ez sikerül neki. Bár éppen büszkefejű Hínárgúnár egyszer még próbálkozik azzal, hogy rosszat tenne, kísérli is azt, hiábavalón.

Körötte mindenki védelmezi Nyuszit, ki ettől még jobban lesüti szemét, s Gúnárra ő nem emeli tekintetét. Így csöppet sem védekezve marad ugyanott, s remegése is csak attól, hogy győztét érzi, s hogy körötte más mindenki jó, és érti őt, s figyelmes, gyöngéd is, csak Hínárgúnár nem akarja, Nyuszi nem érti miért, előbb sem sehogy nem értette, így a levegő még csöndesebbé lesz, azok büszkefejű szavát vágva tesznek még nagyobb csöndet újabb nyusziszóra várva, így büszkefejű kelletlen-kénytelen szándékával saját szavába harap. Nyuszi minél erősebben érzi, hogy győz, annál szerényebb s csöndesebbé lesz, és a levegő is körüle érezhetőn lesz ettől fokoztosan szeretetteljesebbé. Nyuszi nem néz a szemekbe, titokban magára vállalva azokat, láthatatlan kezekkel simogat. Csak mikor bátorítást kap, nyílik fel tekintete.

Mert Nyuszinak szüksége van arra, hogy szeressék. Ettől maga is meglepődik, s attól, hogy ez mind belőle, még inkább csodálkodóba esik. Hogy a rejtélyes sors mégiscsak vele. De ide csupán a végén jut, igen soká, mégis a jutalom így még nagyobb lesz. Ám mindaddig nagyon hosszú, küzdelmes s viszontagságos az út, míg Nyuszinak megadatik, hogy ide érhet.

Az első odvezető út.

(ahol Nyuszi csupán biztató szavakra talál,

s nem is sejtheti még,

hogy jóval később, egy második út végén

rá mi vár)

Nyuszi boldogan szeli talpaival az utat, talán a nap is kedvére van, s hangulatserkentőn mellészegődik. Kora délután lehetünk, délből kora délutánná, s közben csakúgy röppen az idő, minden fény és reményittas, s csodamód az út igen rövidnek tűnve, Nyuszi ennek megfelelő módban tűnődve, gyorsan is odatalál.

A szám is egykettőre előhozakodik, s csöngettyű, majd idevezető lépések, s a biztató hang Teveszeműben, személyesen:

– Szervusz, Nyuszi!

– Szervusz, ... (s nemsokára már fent)

– !Gyere foglalj helyet. Na mutasd, s mesélj.

(s Nyuszi mesél s mutatja)

Közben Teveszemű teveoktatón magyaráz, mesésen beszél, szavai igen kecsegtető s dicsérkedő szépek, mintha csak Nyuszi gondolatait formálta volna szavakba. De még annál is élethűbben szavaltak.

Nem csoda, áhitattal hallgatja Teveszeműfeleség is ez angyali beszédet, költeményt. Néhol még egyet-kettőt ő is szól, jól láthatóan neki is kedvére való a mesenyusziszöveg.

(Megjegyzendő: Halóriás szavai igen komolyak.) Nyuszi előbb lélegzet nélkül figyel, és nem összeráncolt homlokkal, és félrebiccentett fej nélkül, egyenesen és pici mosolyszeglettel dugva. Még a tekintetnek sem kellett merevedni. Mert már biztos volt az, hogy minden jó így és félni sem kell.

Majd miután illőn, a kellő idő letelik, Nyuszi szépen megköszön. S illedelmes mosolyokkal búcsúzkodón, elégedetten távozik. Úton hazafelé olyan hevesen boldog, hogy s még a járművekre is fordítva ülve, csakúgy nagy örömben repdes.

Hát igen, Nyuszi minden szót s annak ízét bekebelezett, azokat teljes valójában s velük való hitben raktározott, s most mérlegelt.

A varázslattól fűtve végül szinte hangosan kimondva emígy nyugtáz:

– Ez a mai nap örömteljes nap volt.

(s végső határozatra jutva) – És nekem még szólnom sem kellett.

Mert Teveszemű Halóriás olvasott akkor Nyuszi gondolataiban. S úgy tett, hogy az Nyuszinak is legjobb legyen általa, ráadásként hozzátoldva:

– Bármikor Nyuszilányka segítségre szorulnál, csak bátran fordulj errefelé mifelénk, szívesen segítünk mi rajtad, s hátul, csak félig bátran s félig látszva, mintha mindig úgy és ott, Teveszeműfeleség is nyújt egy aprócska szende mosolyt.

De akkor hogyan történt később?

A második odavezető út.

(ahol Nyuszi már bírálatért keresi fel Teveszeműt,

a cél tudatos és határozott,

a dolog itt már hivatalos kimenetre vár)

Hát lássuk:

Nyuszi most lépteivel még örömnek is örömétől duzzadva szeli gondolatból gömbölyödő tappancsaival (merthogy neki még lába volna) az utat:

öröm üröm

döröm büröm

sejrá türöm töröm

(dorombolja danolva s szökdécselve)

De nem sokáig ám, mert itt is, ott is felbukkan az akadály. Közben próbálkozik, s igen nehezen tájékozódik:

–döröm büröm... de eltévelyedésről szó sincs. Még. Bogoz itt is, ott is, mígnem sikerül.

Közben gyorsan sötétül, s egyre sötétebbé lesz. Nyuszinak való félelme belészáll, s kísértni kezdi. Mire gondolkodóba esne, nem sok idő rá, sietni kell. És mégis. Bár helyzete irigylésre, hisz boldog és reményteljes út elé nézve,

lássuk most, mi is a valóság.

Nyuszi minél tovább halad,

(és most egyre közeledőben)

s az út is egyre hosszabban előtte, mintha mindig ugyanott, ugyanaz,

mikor titokzatos móddal rohanja meg a félelem, és azontúl minden egyes lépés újabb s újabb félelmet idéz. Közben ráhorgonyodik a bizonytalanság, s ülepszik meg talpán is.

(tekintetünk itt Nyuszi ijedt szeméről hirtelen talpára esik)

És mégis tovább kell haladni. Már nem lehet megállni.

Mint az később kiderül, Nyuszi aggodalma nem véletlen kerekedik köréje otthont ütve, veszélyt jelző lépésfokokkal mérve.

… és akkor Nyuszi tovább néz balra

(ez még biztos nem az ,

néz jobbra,

... hisz ez mesebeli kastély! ... ( ?s még mindig csak 119)

–Ó jaj, de hiszen fordítva indult,

...a végtelen hosszú utca másik oldaláról.

Igen, rossz helyen szállt le az utolsó nyuszijáratú járgányról, és már jóvátehetetlen. Minden visszafordíthatatlan.

Választani nem lehet, menni kell, előre.

Aztán egyik mesebeli ház, majd másik, s innen már akár balra akár jobbra, nincs más, mint fényben izzó csodapalota. Mintha csak varázserők vezérelték volna az idevezető útig.

(Nyuszi félelme olykor elkalandozik, de a vészjelző nem múlik.)

69...65..., aztán a túloldalon:

…biztosan ilyenben lakik ő is, talán igen, éjszaka itt minden ház csodapalota.

De a szám még mindig messze. Szíve egyre zakatol: 49, 47....

És itt van, itt kell lennie, csak éppen a szám nem látható. Kicsit vár, s már alig hiszi,

valóban az. De ez a mesebelinek vélt kastély már nem az a mesei. Sötét, épphogy pislákol amott hátul aprócska fény. Mintha kísértet járná. Nyuszin végigfut a hideg, igen, ez a ház nem vár senkit. Mintha sosem is várna. Most, vagy máskor.

Jobbról-balra hüvelyknyi halovány fény. Nyuszi maga sem tudja, bánja már hogy eljött. Valóban félt.

És csönget. Nem tudni, a csöngő valóban jelez-e. A válasz várat. Nyuszi már nem számít semmi jóra. Akár történik valami, akár nem. A fényfoszlány közben megremeg, apró emberke jön ki rajta s halad lassú nehéz léptekkel idefelé.

Ajtó nyílik, majd:

– Jó estét kívánok...

– Jó estét, ugye ... s kérdi, hogy Teveszeműhöz-e, merthogy ő nem tud róla, és hogy máskor azt őneki bejelentik. Bejelenteni? Hiszen ő bejelentésre jött. Hogyan máshogyan... de ezeket mind csak magában, szó nem jön szájára.

Fúrcsamód idegenség árad mindenhol. De már Nyuszi vissza nem fordulhat.

És így tovább ugyanilyen lassan s vontatottan történnek tovább a dolgok.

És várni kell. (ez még így is lenne rendjén jobb helyen) ... de aztán üresség és csönd. Teveszemű nem jön.

Nyuszi ugyanott áll, ahol első alkalommal, csak most minden valahogy szemben, ellene. Körülnéz, de a tárgyak már nem viszonozzák barátságos tekintetét.

Aztán sokára lehozza magát Teveszemű méltóságteljesen.

– Szervusz, Nyuszi.

(de már közelsem barátságos a hang sem, mint annak előtte volt első alkalommal)

– Szervusz, …

(s hűvöset borzong Nyuszi is magán bátortalan, s mert jövetele kéréssel, félelme mégjobban megnő.

…ülj ide nyugodtan, –folytatja Teveszemű hidegen s kimérten,

(a hangban zavar, s mintha ettől sietne is)

Nyuszi ugyanoda ül, mint első alkalommal.

A levegő is nehézkes és rosszat sejtet.

De lássuk most mégis hogyan bátorodik:

Íme a KÉRÉS, melyre való választól Nyuszi fülei hamarosan dermedve merevednek.

(kishitű, szenvtelenül gyáva, ostoba válasz)

Nyuszi mindenekkel együtt és már beletörődve, bár félszegen, belekezd:

– Azért jöttem Hozzád,... (Halóriás Teveszeműnek szemébe és egyenesen), bíráknak bírája, hogy ezúttal már tervemnek írásoddal s pecsétjével hivatalosan is nyomot adjál a mesebíráknak birtokába.

Csúszóarcú, avagy Csupaszarcú Teveszemű (Nyuszi ezt csak most kezdi észrevenni) már zsákutcából menekülne, és most botladozva szabadkozva keres:

– Miért ... (kicsit meggörnyedve, s félig próbálkozva egy-két méltatlan érvvel, aztán sehova se jutva) ...akarsz te a nagyokkal... – folytatja Teveszemű, és igen nehezen indokokat keres.

(s Nyuszi innen nézve tekinthető akár riválisnak is, hisz titkon Teveszemű éppen arra készült, hová Nyuszi is kívánta tervét juttatni, pedig hol van ettől, s milyen más úton ő...)

Bár egyik sem sikerül nemhogy meggyőzőnek, de még az illő helyzettel is hányadára alacsonyodva.

– És hogy csak tanulni szeretnél... (!)

(Hm. Ha csupán tanulni szeretne Nyuszi, úgy semmi baj.)

De még választ sem várva (ő is valahogy sehogy sem jól benne magával),

vált:

– És még meg is kellene ismernünk!! – itt már kihívón békétlen bizonytalan arc.

Nyuszinak sem kell több, azonnal hirtelentekintetűvé lesz, s így egyenesen teveszeműbe:

– De hiszen a könyv... és a múltkor...

(ez már csak gondolva, s reménytelenül összehúzódva, döbbenettel arcán)

És csalódás. De hiszen ez a Csúszószemű őt becsapta. És már látja, hogy tehetetlen.

Most már bátrabban folytatja:

– Hiszen énnekem a könyvről, s nem rólam!!!

(Nyuszi azért itt mond még egyet s mást, bár itt még szerényen s türelmesen) Csalódottságában már csaknem kimerülten, mire teveszemű gyors reakcióra váltva, szavaival is hirtelen:

(hangja már kemény, módszere méltatlan s közönséges)

– Ráadásul ez a könyv nem is jó! – és így tovább folytatja.

Itt csak szerényen teszem hozzá, Teveszemű most ugyanarról a könyvről beszél, mint első alkalommal. Amikor egekig magasztalta. Most, amikor a hivatalos írást kellene adnia, meghátrál. Megtagadja a pártfogást, meghamisítja régi szavát. Márcsak a bosszú fűtheti. S Nyuszi innen már nem szólhat. S mire halfejű erkölcstelenné lenne, Nyuszi fülei fölmerevednek, s egy szempillantás alatt fölröppen ült s kényelmetlenül kelletlen helyzetéből, minden benne helyére billen, s ügyesen sietős léptekkel távozik. Bár reszket s remegve, lépései közben kifelé lassan fellélegzik. Megkönnyebbül, mégis színe fehérré lesz, majd nem vörösen (ez csak később, mikor újra játszódik otthon a történet fejében, lesz, de akkor sem dühtől, inkább teveszemű helyett szégyenkezve) továbbmegy.

Igen, jól hallottátok, Nyuszi a vélt Teveszemű helyett röstellkedett.

Na de folytassuk csak Nyuszinál.

Istenem (s Nyuszi valóban segítséget kér):

… de hiszen igen, valóban, Teveszemű ugyanarról a könyvről... De hiszen... ez lehetetlen. Ilyen nem történhet.

(és gondol mindenfélét, de kimondva nem tesz)

Majd visszajátszódik előtte távozása, hogy jól cselekedett-e, s hogy az úgy méltó-e hozzá...

És akkor újra látjuk amint feláll és ugyanolyan nem vörösen s csalódottságában hirtelen döbbenettől merev léptekkel, maga sem tudva mikor, s hogy félelemmel-e, távozik.

Teveszeműnek nincs bátorsága utána menni, és Teveszeműfeleség is szégyenkezve s alázva (hisz mindent hallania kellett), szomorú lehet. Ő olyan tisztaszemű volt. Talán Nyuszi most ebben a pillanatban sajnálja is őt.

De vajon igaz-e hogy így érez. S hogy így kell éreznie.

Igen (emlékezik vissza Nyuszi még később is), ő tisztaszemű volt. És ártatlan. És újra valóságos sajnálatot érez.

Végtére is Teveszemű túl kicsi volt. Hogy vállalhatott volna... Így hát egyetlen menedék maradt számára: elutasítani.

Ez a megalázó eset végére tehát Nyuszi sírást visszafojtva, zaklatott állapotban tartott haza.

Aztán már otthon.

És ezután sok idő telik el,

míg eljön a pillanat.

Amikor Nyuszi bizonyít.

Most tehát már itt vagyunk. Óriás épület, mindenhol ajtó, le-fel

oda-vissza járó emberek jönnek mennek távoznak.

Nyuszi előbb bizonytalan, izgatottan áll, ül, fordul, s vár. Hiszen semmi nincs kedvére. Mintha sorsa ellene esküdne.

De aztán minden helyére tevődik, s beigazolódik.

Nyuszi győzni fog. Erre utal már minden (ez még kicsit később), ami Nyuszit körüljárja.

Előbb szűkös (itt még bizonytalan), majd tágas helységben vagyunk,

Nyuszi oly zavart, hogy eltévedt dolgait s gondolatit utána hozni s vinni kell,

és figyeli is már mindenki őt, és tesz kedvére, itt már minden lépése figyelve, s akad még olyan is ki követi,

gratuláló tekintetek elöl-hátul,

aztán bekísérik,

előre tessékelik (ilyen sem volt még Nyuszival felőlük),

és Nyuszi innen már első széken ül.

Hirtelen elmúlik minden feszély, s nyugodttá lesz, végtelen könnyedtté, s innen mintha már egy hatalmas erőgombóc költözött volna belé, vigyázva minden gondolatit.

Hihetetlen. Nyuszi egyáltalán nem fél. Talán még soha nem történt ilyen csoda vele. Vagy talán egyszer, nemrég, …de az más mese.

Érzi hogy nyert, szinte most mintha minden csak őérte. A levegő babonaízű,

s mikor rá kerül a sor, csönd lesz. Mindenki rá koncentrál. Nyuszi lehajtott fejjel lassan beszélni kezd, de előbb pillanatra felemeli, minthacsak tekintetével kérne elnézést, s hogy jelenlétével időt vesz el tőlük, mintha csak azért tenné, hogy bocsáttatást nyerjen hozzájuk s meghallgattatást, s ezen maga is meglepődik, s hogy milyen halk és szerény, aztán elnézést kér, hogy csak így sikeredett, s nem úgy hogy szerette volna, dehát ennek sajnos már így kellett lenni, s közben annyira halkan beszél, hogy kérik, emelje meg hangját, aztán ő ugyanúgy folytatja, s ettől a csend jegesen síkos, s fényessé lesz. Tiszta gondolatok szállják meg Nyuszit, s őszinte. Mintha nem oda beszélne. Nem hozzájuk.

És hatalmuk felett. Annyira, hogy még közben, s aztán később is, maga is megdöbben. De hiszen ez ő lenne? S az erő ami benne. Hatalmas. És Nyuszi mindvégig lesütött szemmel beszél. Néha kezére néz, s látja hogy remeg. De ez is mintha nem az övé volna.

Lassan, néhol akadozva, s meg-megállva zavarában, ilyenkor felnéz s bátorító tekintet talál, bár ez az arc nem ismerős, a tekintet mégis közös gondolatban találkozik, mintha immár együvé szerződtettek volna. Talán ez az ismeretlen tekintet adott erőt? A vetítőteremből? És aztán most itt? Ki ő? Ki lehet?

Mindenesetre Nyuszi már folyékonyabban (s nem gyorsan) formázta szavait, s mindenek között azt, hogy csalódott. Már nem hisz a hiú mesékben. A Nyuszimesékben. Azok becsapták őt. A valóságban Nyuszi aprócska s tehetetlen, esetlen s magányos, és csak egy áldozat. S ha valaha még mesél, akkor ez a Nyuszi mesél.

Lehet, hogy ez a Nyuszi egyszer mégis boldog nyuszi lesz? És akkor majd boldog meséket mesél?

Aztán befejezte.

Nem beszélt sokat, csak amennyit elvártak tőle.

És... emlékszik vissza, Jávororoszlán, ki mint disznó nevetve nevezve magát igen egészséges, beismerő könnyed humorral szólva, és láthatóan boldog is volt, igen hízelgőt mondott. Bátorítón, ami tőle nemigen hallható. Valami olyat, hogy kellemesen csalódott, és hogy jó volt.

Mást is. Más.

És aztán Hínárgúnár, aki még egyszer, mint többször is annakelőtte Nyuszi háta mögött, megkísérelt kegyetlen lenni, hiába. Kísérlete kudarcba lapult, s beszéde érvényét vesztette.

Véleményére ugyanis senki nem mutatott együttérző arcot, s mi több, csak félszava kapott hangot. A másikhoz közel már nem juthatott...

És Teveszemű még felolvasott. Hosszan, Nyusziról. Kelletlen bár, micsoda sors, neki adódott fölolvasásra...

És a kézfogások. Bajuszbojár Bogárszemű, akinek oly nagyon tetszett a nyuszimese, s akinek Nyuszi bírák közt bírának beszélt, fel-felnézve tekintetével talákozva, s aki igen jól láthatón elégedetlen volt s szemeiben dühös, bírótársai végdöntével, s Nyuszi nevét véletlenül előre olvasva elnézően zavartan hátranézett ... Jávororoszlán felé, s bátortalan nyújtott (s távolságot tartva) kezet, ezért. Mert tudta, mint ahogy mindenki, azt amit mindenki... és Bajuszjávor (aki disznónak mondotta volt magát bírkái s bírái egészséges örömök s nevetések izgalmával) unszolva tessékelte (ahogy mindenkit s mindenki tette) Nyuszi felé, s hogy kezet fogjon. Azt hogy ő ki volt, Nyuszi nem tudta, csak azt hogy jó volt, hogy itt lehetett.

És Kedvesszemű Őzszakáll, aki tekintetével jelzett Nyuszi felé kedvesen, és figyelmeztette táskájáról, s hogy az ugyan ottmaradt gazdát várva... nos ezt a fejet Nyuszi már nem feledi.

Aztán tekintetek és Bozontfejű, aki Nyuszi lépteit ellesve követte lépésnyit, s közben sandított (még Csillogószemű Őzikehajú felett is)...és Eszes Ringómacska, aki elérhetőségért járt Nyuszi felé, és még segítette is őt, máskor is annakelőtte, s igen jó volt,

és a másik, Hízelkedő Cica, ki szóba elegyedett Nyuszival és az a harmadik,

na és az a furcsa bűnbánó (?) tekintet, Kedveskedő Bogárhörcsög, akinek látható csalódottság ült arcára, az a régi pillanat... mikor segíthetett volna. Most ő is...

...bár zavara érezhető volt, Nyuszinak mégis jólesett.

És Teveszemű csaknem bocsánatkérőn Nyuszihoz, s kezet fogva.

És a hazautazás... Nyuszi boldog volt.

És valóban. Hiszen csak bizonytalanok voltak. Hiszen csak nem ismerhették...

S útjaik elváltak.

Így utólag Teveszemű tettét ma már alig hinnénk…

De a mese titoktartó.

(1997 március vége)